Napi fló. Hatalmas sétát tettünk a környéken. A már említett fenyőerdőt is felfedeztük újra. Bonika szokásához híven a kendőben aludt a hasamon, Benedek pedig a 2. szülinapjára kapott fa futóbiciklivel szelte a pocsolyákat. A párom próbálta terelgetni, dehát milyen érv hatásos mikor éppen gőzerővel teker a nagy víz felé és nem tudod elkapni a grabancát… Előre elterveztük, hogy egy jó nagy kört fogunk tenni, amit több ponton meg lehet szakítani azzal, ha levágunk bizonyos részeket. A fló élmény egyik ismérve, hogy világos a kitűzött cél és mindig olyan, ami épphogy nem haladja meg a képességeinket, vagyis a végkimenetel valószínű, de mégsem biztos. Hát nálunk egy nagy séta a két gyerekkel ennek a kritériumnak megfelel, bármikor elkezdhet sírni Boni (ez véletlen esemény), viszont Benénél nagyon fontos a megfelelő hangnem és hogy a mi céljainkat úgy tüntessük föl, mintha az övé lenne (persze ez részben így is van). Elég jó kis testedzés is volt, dombon föl, dombon le és közben tanulmányoztuk a környéken lévő házak kertjeit is, kizárólag ötletmerítés céljából, mondjuk ez egy kívülállónak néha úgy tűnik, mintha kukkolnánk. Bene nagyon elfáradt a végére, az utolsó 100 métert már csak apa nyakában tudta megtenni, Boni pedig itthon ébredt föl. Ahogy kiértünk az erdőből olyan jó érzés volt, hogy teljesült a táv és ebben a család minden tagja részt vett képességei és tudása szerint. Mindenki beleadott valamit, én terveztem az útvonalat, Paja terelte Benét, Bene próbálta nehezíteni a terepet a kis kitérőivel (gombát talált, pöffeteget taposott, kutyákat nézett, próbált minden pocsolyába belemenni) Boni pedig arról gondoskodott, hogy nekem se legyen túl könnyű a séta.