Jelentem, hogy a szomszédságunkban december 29-én 23 órakor elkezdődött a szilveszteri tűzijáték.

Az előbb felkelt a pár nap múlva egyéves Dánielünk (mostanság csak Daniló) és amíg segítettem neki visszaaludni, elkezdtek röpködni a jól ismert hangú petárdák valahol a közelben.

Bár közismert piromán vagyok, a tűzijáték nem tartozik úri hóbortjaim közé. A tűz iránti szenvedélyt a fiaim is örökölték, minden nap bizonyítják is az asztali gyertyagyújtáskor, sőt időnként elvonulunk az ablaktalan és így bármikor vaksötétté alakítható fürdőszobánkba és a földön ülve barlangászt, éjjel eltévedt túristát, farkasok vagy medvék elöl bujkáló embert játszunk, akinél természetesen  mindig van gyertya és nem fél azt használni sem…

Mégis a tűzijáték iránti szenvedélyt a mai napig nem tudtam magamévá tenni. Pedig esküszöm igyekeztem. Néhányszor kimentünk augusztus huszadikán is, de én mindig csak a fejemre hulló parazsaktól, izzó fémdaraboktól rettegtem és azt figyeltem hol gyullad ki a hegyoldal. Még szerencse, hogy csak egyszer egy évben legális ez a tevékenység, mert ami még eszembe jut róla az a kidobott pénz és a levegőszennyezés. Ebbe nem mennék bele mélyebben, de szilveszter után az utcákra kihelyezett illetve otthagyott kiégett maradványokról is sötét asszociációk ugranak be, háborús gránátokról és besült bombákról, amik bármikor felrobbanhatnak… 

Én annyit teszek az ügyben, hogy mi annál nagyobb tűzijátékot,mint amit egy szülinapi torta kibír nem veszünk. Maradunk a nyári tábortüzek, gyertyafényes vacsorák és meleg kandallók kispolgári világában. Ja, és peace and love a kutyáknak!