Valamelyik nap kenyeret sütöttem. Épp a minap volt egy velős chatem arról, hogy a kenyérsütés nem egy nagy kunszt (ez volt az én véleményem), na mondom, akkor nekilátok. Az írás is közben készült apránként:)

Főleg, mivel minden szerdán én sütöm a kenyeret a fiam ovis csoportjának reggelire, így muszáj is elkezdenem, hogy kész legyek vele holnapra. Ez utóbbi tény miatt ma tej és tojás mentes kenyeret sütök. Ébredés után még gyerekkel a kezemben azonnal összedobtam a fél kiló liszt, kb. fél liter langyos víz, 1 kocka élesztő és  1 kanál cukor alapot, ami szépen fel is futott, mire fél kilencre, miután Bene elment oviba rendet raktam a nappaliban, a maradék két gyereket is felöltöztettem és eltüntettem a reggeli romokat.

Mivel régóta ez lesz az első bejegyzés a blogomban, gondoltam kicsit megspékelem a kenyeret. Így amíg Bonika férfiasan újsággal a kezében elvonult a kisebb helységbe, gyorsan felszeleteltem egy kis fej hagymát és két kicsi kápiapaprikát, amit 1 dl napraforgóolajon elkezdtem sütni. Ahogy feltettem, azon gondolkodtam ez belefér-e az erős fűszerek kategóriába, mert az oviban kérték ne fűszerezzük a kenyereket túl, hiszen sok gyerek így elutasítja!

Végül úgy döntöttem, ennyire önző leszek, mivel magunknak is lesz belőle egy cipó, marad a hagyma és a paprika, majd meglátjuk… hozzáöntöttem a készülő kenyérhez közben 1,5 műanyag ikeás pohár teljes kiőrlésű rozslisztet és 1 evőkanál sót.

Majd rohantam Bonihoz, akin teljes ruhacsere vált szükségessé, viszont cserébe leült vonatozni, miután ezzel megvoltunk. Zöldséges olaj zutty bele a tálba és gyorsan dagasztom is mielőtt a hátamon alvó Dani felkelne. Már hozzá is öntöttem a maradék fél kg lisztet, amikor Boni is bejelentkezett dagasztani, kapott külön tálat és a tészta felét. Raktunk még hozzá vagy 6 evőkanál lisztet és két szép cipó lett belőle. Közben Boni felcsapott fotósnak, úgyhogy most már van segítségem a blogíráshoz is. Ez az igazi csapatmunka… Dani még mindig alszik. Kenyeret mindig a sütőben kelesztem, 50 fok alá állítom, és így hagyom előre nem látható időre, attól függ, mikor jut eszembe, hogy jaj meg kell sütni a kenyeret! Ez rendszerint olyan 4-5 körül jut eszembe, amikor a gyerekekkel már nem lehet bírni, és  milyen jó leülni velük cipócskázni, addig sem nyaggatják egymást. Az ovis kenyeret külön sütöm, az a tuti, nehogy elrontsuk. A Boni&Bene pékség gyártmányait külön tepsiben gyűjtjük. Tetszik ez a bejegyzés, ha igen lájkold!